Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Noémi

Bajban vagyok a bemutatással. Nem tudom, hogy miért vagy hogyan, talán csak, azért mert jól esik néha kiadni a dolgokat de alakot öltenek az egyetemista leányzó gondolatai. A filozófia ingyen van, az életképek gyönyörködtetnek és reméljük Horváth Noémi továbbra is írni fog.

 

 

„Most pedig kezdjük az utolsó számmal!”

 Interjú a Radio Raszkolnyikov együttessel

 

Pézsé: - Szóval neked vannak ismerőseid, akik zenélnek és te még nem készítettél Velük interjút?

Noémi: -Igen, de most szombaton fellépnek a Cornerben és megyek, úgyhogy összehozom!

 

Radio Raszkolnyikov: remélem ez a név időről-időre egyre több embernek lesz ismerős, hiszen február 19-én a kocsonyafesztiválon, most a Corner Stage-ben, következő héten az Ady Művházban a Kiscsillag és a PUF előzenekaraként, majd az azt követő hétvégén pedig a Grizzlyben lépnek fel. Azt hiszem ez kezd összejönni Nektek srácok! :)

Ez a név öt tehetséges pasit takar, akik nemcsak a zenében tehetségesek, pedig már önmagában ez is hatalmas elismerést érdemel!

Az énekes: Huszka Levente: tehetséges író, egyik novelláját antológiában is kiadták és több pályázaton is díjazták a műveit. Takács Máté: gitáros, kiváló zongorista, gitártudását önmagának köszönheti és mindezen felül mégis az animálás az élete, amit Jeney Ákossal – az együttes fotósával – együtt csinálnak, munkáik között szerepelt a Miskolci Egyetem 2011-es Beiskolázási kampányfilmje, most pedig a MEN reklámfilmjén dolgoznak. Szkibó Gergő: basszusgitáros, aki a klasszikus gitár virtuóza és zeneiskolai segédtanár. Molnár Ádám: gitáros, aki évekig dolgozott országszerte, különböző fesztiválokon hangosítóként, és ma este meglepte a társaságot, mert berasztáztatta a haját, úgyhogy megkértem, hogy majd szívjunk el belőle egy tincset. Gabi azt állítja, hogy Ádám olvas, de mivel Ő ezt tagadja, így megállapodtunk abban, hogy azt írom „tud olvasni”. Szoták Roland: dobos, gyermekkora óta zenél, abszolút hallású, ez már sokadik zenekara, a zene az élete. Egyik jó barátnője lelkesen meséli koncert előtt, hogy Ő az a személy, akire mindig számíthat, akivel mindent meg lehet beszélni.

 

Noémi: - Ki írja a dalszövegeket és honnan jönnek, mi ihleti meg a furcsábbnál furcsább mondatokat?

Máté: - A dalszövegeket igazából Levente írja, úgyhogy Őt kéne erről megkérdezni, de amit én ezekről tudok, az az, hogy általában valamit elkezd a zenekar imprózgatni, illetve hát többnyire én az az igazság, és akkor Levente kitalál rá egy szöveget és leírja az érzéseit, gondolatait a hallottakkal kapcsolatban.

 

Noémi: - Koncert közben lejöttetek Ádámmal a színpadról, ez előre el volt tervezve, vagy csak úgy jött?!

Máté: - Ez is az én hülyeségem, mert előző koncerteken volt az, hogy vagy Ádám, vagy Gergő lejött, mondom most lemegyek én, mert ittam is, meg minden szar. Meg észrevettem, hogy a közönség mindig azt csinálja, amikor ilyen kisebb clubbokban vagy kocsmákban van koncertünk - azon olyan 30-40 ember - hogy nem jönnek a színpad elé, hanem hagynak egy ilyen 2 méteres sávot, és az a hely szinte kívánja, hogy oda lemenjen bármelyikünk zenélni, meg hát showelem!

 

Noémi: - Milyen gyakran tudtok próbálni, és azok milyen hangulatúak szoktak lenni? Komoly vagy inkább poénkodós?

Máté: - Ez attól függ, hogy éppen kinek milyen hete vagy éppen napja volt, minden szombaton próbálunk. Például a tegnapi próba szerintem kenterbe verte volna ezt a mai koncertet, mert nagyon jó volt. Nem tudom, hogy egy ilyen próbáról mit lehetne mondani. Általában elfogy 2-4 liter bor, aztán ennyi, zenélgetünk, jammelgetünk, igyekszünk jól érezni magunkat, meg próbálom összefogni a dolgokat, hogy haladjunk előre és ne csak az legyen, felmegyünk, iszunk, cigizünk, aztán nem csinálunk semmit. :)

 

Közben kifelé jövet gratulálnak Máténak, hogy mennyire jók voltak. Ő pedig szerényen megköszöni a zenekar nevében.

 

Noémi: - Emlékszem tavaly nyáron csináltatok egy „gitárt”, ami egy fa léc volt és rajta néhány húr. Hogy is neveztétek el?

Máté: - Bettinek hívják, amikor ezt láttad, az nyáron volt, mikor felvittük Leventéékhez, aztán Gergő vitte haza, és azóta is Nála van. De Ő kipróbálta  rengeteg effekttel, meg erősítővel és azt mondta, hogy kurva jól szól, de én ezt nem tudhatom…mert nem tudhatom!

 

Noémi: - Honnan jött a név, mit is jelent pontosan?

Máté: - Pontosan nem tudom mit jelent, Leventének egy hülyesége volt ez, gyakorlatilag rajzolt egy képet, amire rá volt írva, hogy Radio Raszkolnyikov, FM Dosztojevszkiv, mert az ugye Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij rövidítése, és ez mintha csak valami rádió csatorna lenne…és innen jött a név, ami ráadásul alliterál, de hogy emögött milyen gondolatok, érzések zajlottak le, arról lehet nem engem kéne megkérdezni, hanem Leventét.

 

Noémi: - Személyes vélemény az együttesről, vagy hogy hogyan alakult az utóbbi időben, mert lassan 3 éve,  nem?

Máté: - 3 év?

Noémi: - Igen, azt olvastam 2008 nyara. Rengeteget fejlődtetek, Huszkán is látszik, például most a második számnál már berögzült mozdulatokat véltem felfedezni és ez nagyon jó.

Máté: - Igazából Levente az egyetlen a zenekarban, aki abszolút nem képzett zeneileg, viszont kurvajó hangja van, énekelni ugye nem tud, de mostanában, ahogy egyre többet próbálunk és koncertezünk, Rajta is jobban látszik, hogy egyre jobban érzi a dolgokat, meghát valóban, ez a sajátos mozgáskultúra, ami van Neki, ez a legszarabb koncertünket is feldobja szerintem.

 

Noémi: - Honnan jönnek ezek a mozdulatok, ez a tánc? Egyszerűen csak érzed a ritmust, elkezdesz mozogni, aztán a többi már jön magától, mint a lejtőn kerékpározás?

Levi: - Ez változó, tudajdonképpen ezek tudatos és öntudatlan komponenesekből tevődnek össze, amúgy Mick Jagger meg Dave Gahan akiket utánzok, tehát ezen alapul, meg így viccből egy két dolog, vagy amit apámtól örököltem.

Noémi: - Ne árulj el ilyen szakmai titkokat! :D Mátéval arról beszélgettünk, hogy az elején furcsállotta mindenki, de talán pont ezáltal váltok egyedivé. Ezt Te is így látod?

Levi: - Hát, hogyha csak nekem köszönhetően lennénk egyediek, akkor az nem egyediség, hanem valami rosszabb…

 

Noémi: - Mekkora a lábujjatok vertikális hossza és a rajta lévő köröm alapterülete?

Máté: - A köröm alapterülete maximum 3 cm2, a vertikális hossza 3 centi 4 milliméternél nem lehet nagyobb, de hát ez egyénenként változik

Noémi: - De ez ötötökre értve!

Máté: - Összesen? Hát szorozd be öttel. Ez komolyan egy kérdés volt, ezt felírtad?

Noémi: -Igen, mert mondtam Ákosomnak, hogy csak komoly kérdések vannak, és kéne valami más is.

Máté: - Komoly választ adtam az a baj.

Noémi: - Igen, amúgy azt mondtad, hogy Te is poénosra akartad! Mi van itt? Nem egy ilyen Takács Mátét ismertem meg!

Máté: - Nem? (nevetve) Elfáradtam…

Noémi: - Mikor keresett meg Levi és Máté, hogy lehetnél új tag az együttesben és ez hogyan zajlott?

Ádám: - Tulajdonképpen ez úgy történt, hogy Mátéval ültünk Egerben, olyan  december környékén a Dobó téren egy karácsonyi vásáron és azon morfondíroztunk még 2008-ban, hogy milyen jó lenne csinálni egy zenekart. A rákövetkezendő éven, 2009 nyarán felhívott Máté, hogy menjek le Hozzájuk Szirmára és hozzam a gitáromat és majd összerakunk valamit. Akkor már készen volt a „Csontátültetés” című számnak az alapja. Máté odaültetett a mikrofon elé, és azt mondta, hogy „Na akkor most nyomjál valami szólót!”, és kivonultak a szobából, én ott maradtam egyedül, tököltem egy darabig, és végül összeraktam. Ez volt az első szólóm az életemben, ez így megszületett és akkor így voltunk hárman, 2009 nyarától, augusztusától kezdve.

Közben a háttérben szívatják a többiek, mert hát mégiscsak egy csapat

Noémi: - És honnan jött a raszta haj gondolata, ez hirtelen ötlet?

Ádám: -Ez úgy jött, hogy 2008-ban a gólyatáborban találkoztam két emberrel és Neki volt raszta hajuk. Akkor elhatároztam, hogy nekem egyszer lesz raszta hajam és most jött el az az idő.

 

Noémi: - Mégis melyik stílus lenne az, amit képviseltek?

Máté: - Jézus Mária! Erre a kérdésre nem szívesen válaszol senki a zenekarból, soha.

Noémi: - Olvastam a honlapotokon azt a kis bevezetőt, nagyon jó.

Máté: - Igen, igen, az Levente műve, Ő meg tudja fogalmazni a semmit kurva jól, barokkos körmondatokban.

Noémi: - Aztán eladja.

Máté:  - Ja, el, szó szerint…

Gergő: - Pszichedelikus progresszív zenét játszunk :D

Közben a háttérből Levi: - Posztapokaliptikus centrifugát játszunk.

Gergő: - Porszívó metált.

Noémi: - Hogy érzed, milyen irányba haladtok?

Gergő: - Milyen irányba haladunk? Fel a csillagos égig! Köszönöm szépen az interjút, a viszont látásra! :D

 

Noémi: - Mi a tervetek a jövőre nézve? Komolyabb sikereket szeretnétek elérni?

Máté: - Én speciel jól akarom érezni magamat a színpadon…Hát hogy a picsába nem, ki ne akarna sikereket elérni!? De nem? Aki nem akar semmit elérni, aminek köze van a sikerhez, az nem normális. Ennyit tudok hozzáfűzni.

Noémi: - Ezzel egyetértek.

Roland: - Nyilván szeretnénk komolyabb sikereket elérni, de nem tudom ha a srácok majd végeznek az egyetemi tanulmányaikkal, nyilván lesz nekik is munkájuk és én félek ettől, hogy emiatt fog esetleg széthullani a zenekar.

Noémi: - Azt hallottam, hogy ez nem az első zenekrarod, már volt ilyen eseted?

Roli: - Gyakorlatilag igen. Az első komolyabb bandám is emiatt hullott szét. Remélek komolyabb sikereket, mert ugye megnyertük a tehetségkutatót, és nagyon megtoltak minket Rózsa Editék és lehetőséget kaptunk arra is, hogy a kocsonyafesztiválon is fellépjünk.

  

 Noémi: - Amúgy Ti már menjetek be nyugodtan, mert meg fogtok fagyni idekint.

Ákos: - Menjetek be, mert az én kérdésem eléggé intim, úgyhogy… Ezt így négyszemközt…

Noémi: - Mint az együttes fotósa, milyennek találod és hogyan értékeled a munkájukat?

Ákos:  - Én nagyon szeretem Őket egyrészt, másrészt pedig nekem olyan hálátlan szerep jutott ugye itt a vizualitás terén, hogy amikor én megjelenek egy koncerten nekem főleg a képi megörökítésre kell koncentrálnom, és ilyenkor egy kicsit háttérbe szorul nálam a hangi része, így az élvezhetőségből elég sokat veszít, de igazság szerint, én majdnem a legelső koncertjeik óta fotózom Őket, és látom a fejlődést, illetve ezt Nekik is nemrég elmondtam, hogy egy igazán érett hangzást kezdenek elérni és képviselni, úgyhogy csak így tovább!

Máté: fizettünk Neki, hogy ezt mondja! :D:D

Noémi: - Köszönöm szépen Nektek! :))

Ákos: A salakanyagot megtartja, és azt fogja feltenni… :D

Gergő: Gyakoroljuk már az interjú készítést, minden héten csináljunk egyet… :D

És folytatták a szívózást, de már tényleg nagyon fáztunk, így visszamentünk egy hideg sörre.

 

Eleinte úgy gondolkodtam, hogy Mátéval készítem az interjút, de aztán meggondoltam magamat, mert Ők mégiscsak így öten alkotnak egy csapatot, így hát mindenkinek jutott legalább egy kérdés.

Az az igazság, hogy még soha nem készítettem interjút, leszámítva azt a szokásomat, hogy képzelt mikrofonnal a kezemben megkérdezem barátaim születésnapján, hogy milyen érzés „X” évesnek lenni…Be kell valljam nagyon élveztem az egészet, és főleg a háttérben a poénok tömkelegét, amilyenre lehet csak a Radio Raszkolnyikov együttes képes.

Furcsa érzés, hogy ezzel a két jómadárral /Máté és Levi/ nemrég még az udvarra jártunk szünetekben kiszellőztetni fejünkből a középiskola hülyeségeit, ma meg már békaszemekkel a fejemen csodálom őket a kocsonyfeszt színpadán.

Köszönöm a segítséget srácok! Őszintén be kell valljam nagyon becsülöm a kitartásotokat, imádom a zenéteket és azt a hangulatot, amit általa teremtetek, nemhiába próbálok minden koncerteteken ott lenni. :D

Sok sikert kívánok a jövőre nézve és remélem a legközelebbi interjútokat már a „Time”-ban olvashatjuk! ;)

Ha még többet szeretnétek megtudni az együttesről, akkor látogassatok el a honalpjukra: http://raszkolnyikov.jimdo.com/.

 

 

 

uj-kep.jpg

 

 

 

 

Mosolygott rám, mint akkor este
 
    Gondolom, úgy lehetett, hogy szenvedélyesen vágytam gitározni, meg színészkedni. Annyira egyszerre jött a kettő, hogy nem tudtam eldönteni, melyiket válasszam, melyikkel kezdjem. Napokon át vitatkoztam magammal, míg úgy döntöttem, veszek magamnak egy gitárt.
    Elmentem ismerősöm hangszerboltjába tanácsot kérni, de ő akkor nem volt ott, csak az egyik barátja, aki meg közölte velem, hogy ő színész, ezért képtelen segíteni. Felcsillant a szemem, ő meg nem tudta, mire vélje. Hirtelen váltottam témát, hadarva kérdezgettem színészetről, darabokról, próbákról, jelmezekről egyaránt. Hebegve és szaggatottan válaszolt. Lehangolt. Félrehajtottam fejem, és megláttam egy gyönyörű akusztikus gitárt. Nyomban megvettem.
    Hazafelé menve kezemben új büszkeségemmel, kavarogtak fejemben a gondolatok. A lakás elé érve, kulcsomat keresgélve eszembe ötlött egy dallam. Rögvest a nem messzi park felé vettem az irányt, hol a második legközelebbi pad szabad volt. Tudtam, hogyan kell pengetni, akkordokat fogni, rövidke számokat, ritmusokat lejátszani, hiszen erre már régen megtanítottak. Szerencsém volt, mert nem felejtettem el a dallamot.
    Kiszedtem tokjából az én törékeny szépségemet. Fényes, fekete fedelét végigsimítottam, miközben szimatoltam a hangszer illatát. Ha szereted a könyveket, akkor tudod, milyen érzés lehetett. Mint mikor a kedvenc íródnak új kötete jelenik meg, sietsz a boltba, megveszed, s alig várod, hogy hazaérj, és elkezd olvasni. Persze előtte végigsimítod a borítóját, a gerincét, és mikor először kinyitod, beszívod a még gyűretlen, lapozatlan, hófehér lapok szagát. Két kezembe fogtam gitáromat, ahogyan azt kell, és nagyujjammal végigpengettem egyesével mind a hat húrt. Csodásan szólt, de be kellett hangolni. Mindezek után nekifogtam pengetni a fejemből már kitörölhetetlenné vált saját dallamomat. Annyira beleéltem magamat, hogy az idő múlását, nap lenyugvását sem vettem észre.
    Csak akkor eszméltem föl, mikor egy harminc körüli öltönyös férfi mellettem elhaladva lehajolt, és a lábam előtti nyitott tokba tett egy gyűrött papírpénzt. Felvont szemöldökkel, hosszan néztem utána, de hátulról nem volt ismerős. Nem foglalkoztam vele tovább, farzsebre vágtam a pénzt, a tokot összehajtottam, és magam mellé tettem a padra, hisz volt még ott hely bőven. Órámra nézve felriadtam, majd rájöttem, már semmi értelme sietni, a buliról régen elkéstem. Összepakoltam, és újra hazafelé vettem az irányt. Szöveggel akartam megajándékozni magányos dallamomat, de semmi ne jutott eszembe. Először általános témákról kezdtem írni, mint például a boldogság, szerelem, na meg, hogy mi rossz az életben, s mi nem. Igazán egyik sem tetszett.
    Elvégeztem szokásos lefekvés előtti tevékenységeimet, majd hanyatt feküdtem ágyamban, alátámasztva fejem, és megpróbáltam aludni. Hiába voltam fáradt, ha szememet lehunytam, csak játszott velem, folyvást kinyílt. Dühösen lerúgtam magamról a takarót, felültem, és letelepedtem íróasztalomhoz. Kislámpámat felkapcsoltam, papírt, s tollat vettem, majd elkezdtem írni. Rossz lett. Kihúztam, széttéptem, elvetettem. Egy pillanatra lecsukódott szemhéjam, és a sötétben újra elment előttem az öltönyös férfi a parkban. Villámként kaptam fel tollamat az asztal lapjáról, és jött az ihlet, mint még soha. Írtam sorokat, kapartam a lapot, nyilazgattam, rímet kerestem. Végül kitettem az utolsó pontot. Átolvastam, elégedett voltam és megkönnyebbült. Boldogan aludtam el a sötétben, még a Hold is rám mosolygott a függöny mintáin át.
    Tíz év telt el azóta. A sors úgy akarta, hogy mégiscsak színész legyek. Éppen próba végén jártunk, mikor elájultam a színpadon. Ijedten szaladt felém mindenki, a rendező pedig mentőt hívott. Bevittek a kórházba, de még aznap hazaengedtek. Azt mondták, kimerült vagyok, nem nekem való a színészi szakma. Én is így éreztem. Három hét szabadságot tanácsoltak, otthoni ágyban fekvést meleg teával. Tudtam, mivel jár, ha valóban otthagyom a darabot három hétig. Már az sem érdekelt. Ahogy sejtettem, nem vártak rám, hiszen közeledett a bemutató napja.
    Eltűnt a régi énem, kiégtem. Sem jövőt, sem célt, még bármi biztatót sem láttam. Munkatársaimból lett barátaim szerették ezt csinálni, pedig nekik nem volt ez álmuk.
    Persze rögvest felvettek helyettem másik színészt. Mondták, még jobbat is, mint én /milyen hálásak/. Elegem lett a színházból, bár tudtam, annyi év után nem hagyhatom ott csak úgy. Kértem a főnöktől egy utolsó fellépést a hetek letelte után. Sem szereplőket, sem díszletet nem kaptam. Rám bízták, mondván: oldd meg magad.
    Eljött a nap. Senki nem tudta, mire készülök, csak én. Egyik kezemben a gitárom volt, másikban egy bárszék, és másfél liter szénsavmentes ásványvíz. Így mentem ki a színpadra. Tudtam, utoljára. Megvallom, fájt azért egy kicsit. Mert ha egy idő után nem is szeret az ember valakit, vagy valamit, attól még kötődik hozzá, és nehéz megválni tőle. Felültem a székre, sarkamat az alsó csőnek támasztva gitáromat kezembe fogtam /tudod, úgy ahogyan azt kell/, megnéztem, jó helyen van-e a vizem, majd a szemembe világító reflektor fényébe néztem. Felgyűrtem az ingem ujját, az izgalom nyomát tenyeremről nadrágomba töröltem, és elkezdtem.
    Szebben szólt az én régi gitárom, mint valaha. Jött az első sor, mit követett a többi. Addig a pillanatig rajtam kívül senki sem hallotta a dalt, s egy este alatt több száz ember érzékenyült el tőle. Leírhatatlan érzés volt. Szememből a könny kicsordult, majd a záróakkord elpengetésével az utolsó húrra zuhant. Felálltam, meghajoltam, és akkor láttam meg őt a közönség első soraiban. Akiről a dal szólt. Meredten bámult, majd mikor észrevette, hogy az ő szeme mélyére nézek, elismerően bólintott fejével. Lementem a színpadról, szívem hevesen vert, a vizemet ittam, mikor megjelent előttem.
    A tömeg özönlött ki a kovácsolt vaskapun, mind egy irányba, sodortak magukkal, mi pedig eltűntünk közöttük. Felnéztem a Holdra, ami ugyanúgy mosolygott rám, mint akkor este.
 

 

Talán csak elképzeltem Őt

 

   Először tavaly láttam, tudod, amikor az a busz baleset volt. A fékezésre emlékszem, meg, hogy bevertem a fejem. Mikor magamhoz tértem, már kisebb tömeg vette körül a járművet, mintha ingyen osztottak volna valamit. Csak néztem a sokaságot. Ott állt mozdulatlanul, és rám nézett.

   Mint mikor vidékről utazol hazafelé, révetegen bámulod a tájat és a több hektárnyi területen elfekvő, milliónyi napraforgót, amik mind egy irányba néznek, mind a fénygömb felé. Csak egy van neki háttal és pont engem, a szemembe néz. Leszálltam a buszról és meg akartam keresni, mert már akkor is olyan ismerős volt az arca. Az emberek sodortak magukkal, Őt pedig nem találtam.

   Másodszor már Ő is a buszon volt. A belvárosba indultam, egy megbeszélt találkozóra. Hétköznap volt, éppen az idő tájt, amikor mindenki sietett haza a munkából. Álltunk, mint a heringek, nem is kellett kapaszkodni, mások megtartottak. Néhány fiatal srác ki is használta az alkalmat, hogy a jő nőkhöz tapadjanak, sűrű elnézést kérve.  Egy tömött buszon az ember önkéntelenül is földre szegezi a tekintetét, kerüli mások pillantását, kontaktusát. Ezzel az ösztönös cselekvéssel próbálja kivonni magát térből és időből. Ez amolyan strucc politika. Egyik kanyarban kinéztem a nyitott ablakon, amin egy bogár szállt be, majd elkezdett mászni azon. Követtem tekintetemmel. Megállt. Ekkor már nem az üveget figyeltem, hanem a rajta visszatükröződő alakok arcát. Köztük volt az Ővé is. Oldalra fordultam, Ő rám mosolygott. A busz hirtelen megállt, széttárta ajtaját. Úgy láttam leszáll, ezért szálltam én is. Álltam egy helyben, kerestem, de sehol nem volt. Visszanéztem a mellettem elhaladó járműre, amin ugyanott állt és bámult. Megijedtem.

   Hetek múltán egy pénteki nap délutánján elmentünk a barátokkal bevásárolni a hétvégi házibulira. Szétválva próbáltuk külön-külön beszerezni minden szükségeset. Toltam magam előtt a kocsit, figyeltem az ideges embereket és az olcsó kacatokon nevettem. Az újságok előtt megálltam egy pillanatra, levettem a polcról egy képregényt és belelapoztam. Jobbra nézve ismerős arcvonásokat véltem felfedezni. Majd bevillant, hogy sietni kéne a pénztárak felé, hiszen már várhatnak. Beálltunk együtt kipakolni és eszembe jutott a képregény, mesélni kezdtem róla Lénának. Mondta, hogy hozzam el, vegyük meg. Felbuzdulva tettem egy lépést  az újságos polc felé, majd ijedten léptem vissza. Villámként csapott belém a tudat, hogy pár perce még ott álltam Mellette, csak nem ismertem fel. Szorosan Lénához tapadtam és izgatottan szóltam hozzá: „-Nézd, ott áll az a srác, akiről múltkor beszéltem, akit a buszbaleset után láttam. Neked nem ismerős valahonnan?” „–Hol van?”-kérdezte. „– Ott áll, fehér pólóban, egy magazinnal a kezében!”- mutattam Rá. „Ne hülyéskedj velem, fáradt vagyok most a poénjaidhoz, senki nem áll ott!”

 

Mint a dal

 

Jó barátommal ücsörögtünk a Duna partján, épp a szakításáról mesélt. Három és fél év: nagy idő… Néhány gondolata nagyon megfogott. Mesélt nekem a pótolhatatlan űrről, na meg, hogy szerelme mellett olyanok voltak a hétköznapok, mint a dal. Elkezdődött és csak siklott könnyedén, észre sem vette, már vasárnap volt, aztán újból. Várták a találkozásokat, tervezgettek és három és fél év lett belőle. Most meg? Az űr.

Sokan úgy gondolkodnak erről, hogy mi a fenének belevágni, ha utána még borzasztóbb és elviselhetetlenebb lesz a másik nélkül, akkor már jobb meg sem ismerni. De vajon ugyanazok az emberek lennénk ma, ha anno nem mertünk volna belevágni a „MI”-be, csak maradtunk volna „Te meg Én”? Kitudja…

Megtalálni a megtalálhatatlant. Azt mondják valahol a világban mindenkinek mászkál egy másik fele, egy „valaki”, aki épp úgy ernyőt tart a kobakja felé, ha szakad a nyári eső, vagy pont, hogy Ő is védtelenül sétál benne és élvezi. De mekkora az esélyünk, hogy megtaláljuk és honnan tudjuk, hogy Ő az?

            Elnézek néha párokat séta közben. Fiatalokat és időseket egyaránt. Mindig felötlik bennem a kérdés: Ha belekezdünk egy kapcsolatba, miért nem kapunk garancialevelet, vagy valamit, ami biztosítékot adna, hogy ne csüngenénk folyton a bizonytalanságban- vagy akár egy pecsétet: a szívünkre, lejárati dátummal, mint egy darab húsra a hentespult mögött? Eddig friss és fogyasztható a szerelem, holnaptól viszont már nem. Badarság! Úgy túlságosan kiszámítható lenne az élet. Azt meg ugye ki szereti? Van, aki szereti! Aki az elválás után mégiscsak menekül vissza a megszokott biztonság érzetéhez. Túl sok a kérdés. De hol a válasz? Mindenkiben: önmagában. Szabó Lőrinc így írta: „Bent egy, ami kint ezer darab!” Kérdem én: Van-e egy az ezerből, aki érzi azt az egyet? Hisz mást látunk mi másból, mint akinek valóban tartja önmagát. Képesek vagyunk-e bízni a másik félről- bennünk kialakult képben

 
Az utolsó adás
 
   Péntek este 6-kor találkoztam egyik barátnőmmel a belvárosban, mivel jegyünk volt a 18:30-as filmvetítésre a 12. sor 10-11-es székébe, a Kossuth moziba. Előtte való héten hallottuk a hírt, miszerint bezár a filmszínház, ahová eddig oly sokat jártunk, így mindketten evidensnek tartottuk, hogy az utolsó nap mindenképpen ott kell lennünk „Az utolsó adás”-on. Igen, ez volt annak a filmnek a címe, amelyet utoljára vetítettek a város /szerintem/ legismertebb mozijában.
   Nyáron többször előfordult velem, hogy nem volt nálam esernyő, és elkapott egy zivatar. Ilyenkor ez volt a menedékhelyem. A nyüzsgő főutcáról betoppantam egy csöndes, tiszta, csupa-márvány helyre, ahol senki nem kérdezte tőlem, hogy „Mit keresel itt?”. Körülnéztem, szememmel átfutottam a közeljövőben vetítendő filmek listáját, ha megfogott valamelyik címe, elolvastam rövid ismertetőjét, és mire észbe kaptam, már el is állt az eső. A következő héten ismét ott voltam, akkor már tudatosan mentem, egyenesen a jegypénztárhoz, majd elzárva a zajos külvilágtól, megnéztem egy filmet. Ilyenkor általában 8-10 embertől nem volt több rajtam kívül a Kossuth-teremben, amit mindig is furcsállottam. Szüleim mesélték, hogy amikor még ők voltak annyi idősek, mint most én, sokszor már elővételben sem kaptak jegyet a másnap esti előadásra. ”Divat volt moziba járni.”
   Péntek este meglepően sokan voltunk az utolsó adáson, az emberek többsége fényképezőgéppel érkezett, és olyan hévvel kattingattak mindenfelé, mintha Velencében a Szent Márk téren lettek volna. Vetítés előtt megkérdeztük a jegypénztárostól, és még 3 embertől, tudják-e, hogy mi lesz ”a filmszínház sorsa”, de mivel négy különböző választ kaptunk, úgy voltunk vele: idővel úgyis kiderül! Érdekes érzés volt úgy lesétálni a lépcsőn; felnézni a mennyezetre, és kilépni az ajtón, hogy tudtam: többé nem jöhetek ide filmet nézni, többé nem lesz minden ugyanúgy, mint eddig.
   A kazetták és DVD-k egyre szélesebb körben való elterjedése szépen lassan elvezet ahhoz, hogy több mozi is megszűnik. Szinte mindenki hozzá tud jutni DVD filmekhez ugyanannyiért, mint amennyi egy jegy ára. Csak rajtunk áll, hogy melyiket választjuk: ülünk otthon a TV előtt, vacsorázás, gyereknevelés között ”háttérmozizunk”, vagy az élményre fizikailag is rákészülve elmegyünk egy társasággal moziba, ahol nagy vászon előtt, csoportosan megnézünk egy filmet, majd megosztjuk egymással véleményünket, élményeinket. Ha az utóbbit választanánk, akkor fel a fejjel, hisz ott van még a Művészetek Háza art mozija, ami tárt karokkal várják az érdeklődőket!
 

 

Az ősz üzenete

avagy: múlt dolgokat, jelen szemével, jövőbe látni

 

    Az autó ablakából, a bal hátsó ülésből néztem, az aszfalton lévő fehér téglalapok a sebesség folytán miként alakulnak át végbenyúló végtelen egésszé. Elmerültem a tájban, hisz oly szép ebben az évszakban.

    Ősz van, éppen a közepén jár, mikor hegyek, völgyek között sétálni felbecsülhetetlen és leírhatatlan élmény. Szebb ajándék a szemnek, szívnek, léleknek, mint néhány kézzelfogható apróság, vagy hatalmas és értékes tárgy. Gyönyörű. Ahogyan felnéz az ember, és a fák lombján átszűrődő fény szemébe éget, szinte vakítóak a felénk, elénk, és mögénk hulló, sárguló, színes falevelek. Néhol összeérnek az út két oldaláról a ritkuló ágak, és ha sokáig mész egyenesen, fölfelé tekintve, úgy érzed, van mögötted valaki, követ téged, s elárulom, érzékszerveid ez egyszer nem csalnak meg. Csodás köztük járni, megállni és a természet levegőjébe kapaszkodni, mikor felénk fúj a szél. Elkapja kabátunk, sálunk, hajunk, s képzeletünk legszebb gondolatait, képeit, s velük együtt repülünk fel-fel, a hegy legtetejére. Festői, vagy mégsem, mert ilyet a legtehetségesebb művész sem tud alkotni. Annyira nem tökéletes. Tudom, ez a mondat furcsán hangzik, akár a többi, de hidd el, én ezt érzem, s közben elindulok a csörgedező patak folyásával ellenkező irányba, hegynek fel, és visszafütyülök valamely pompás lombkoronában ülő alaktalan madárhangnak.

    Megérkeztünk a kis faluhoz. Egy hosszú és egyenes utca csupán. Látod azt a csodás fát, milyen hatalmas? Több száz éves! Nagyapa mesélte, hogy gyermekkorában még alatta játszottak, mindenkié volt. Azóta már körbekerítette egy fiatal, természetesen jogtalanul, úgysem fűződnek hozzá emlékek. Nem zargatja senki, kiöregedett már a falu, a legfiatalabb lakosnak is unokája van régen.

    A temetőben meglátogatjuk rég nem látott szeretteinket, és virágot viszünk nekik, melyek illata - remélem - kitart az újabb találkozásig ott fenn, vagy ki tudja hol! A temető kapuját magam mögött bezárva búcsúzom a tájtól, hisz vár még sok színben ragyogó, friss szellőjű vidék. De ők már nem ehhez a történethez tartoznak.